Családtörténetek blog

„Szent azon hely nekem, honnan merítették őseim tudományukat” Egyéni és családi identitásteremtés Karacs Teréz hagyatékában

Győri Anna történész, szerkesztő Karacs Teréz nagyrészt feledésbe merült debreceni hagyatékának nyomába ered, amelyben egy elkötelezett 19. századi női szerző alakja és családi háttere bontakozik ki előttünk.

Karacs Teréz a 19. századi magyar nőnevelés egyik meghatározó alakja volt, aki pezsgő szellemi közegben nőtt fel. Édesapja, Karacs Ferenc híres rézmetsző hírében állt, és már debreceni diákként is kiemelkedett tehetségével. Édesanyja, Takáts Éva többgenerációs református családból származott, a Tudományos Gyűjtemény hasábjain megjelenő, Sebestyén Gábor vígjátékairól írt kritikájával pedig nagy port kavart a korban. A Karacs házaspár a józsefvárosi Ősz utcában irodalmi szalont tartott fenn, Teréz tehát egész életében ezer szállal kötődött a hazai tudományos és irodalmi élethez. Éppen ezért nem meglepő, hogy idősebb korában többször is felelevenítette az ehhez kapcsolódó emlékeit. A Tiszántúli Református Egyházkerület és Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában található hagyatékában is fedeztem fel ilyen jellegű írásokat. Ebben a cikkben azonban elsősorban a hagyaték összeszerkesztésének bemutatására szorítkozom, melynek során az idősödő Karacs Teréz nagyon tudatosan letétbe helyezte visszaemlékezéseit és családjával kapcsolatos emlékeit. A kéziratanyag nagy része már publikálásra került Sáfrán Györgyi Teleki Blanka és köre, illetve Orosz Lajos A magyar nőnevelés úttörői című művében, az irodalom- és művelődéstörténet viszont sajnálatos módon nem kezeli egységként ezt az örökséget. A hagyaték megbontásával ugyanis az anyag elveszti (családi és egyéni) identitásformáló, erősen vallásos (kálvinista) és a debreceni kollégium hatalmas tiszteletét hirdető jellegét.

Takáts Éva, Karacs Teréz édesanyja (Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára, R.759.2.)

A hagyaték összeállítása

A forrásanyag különlegességéhez tartozik, hogy a Karacs Teréz és Géresy Kálmán könyvtáros levelezéséből fennmaradt dokumentumoknak, illetve az egyes kéziratdarabokon található évszámoknak köszönhetően szinte teljes egészében rekonstruálni tudjuk az örökség összeállításának stádiumait. Karacs Teréz első levelét 1884. december 1-jén küldte Géresynek, melyben hagyatékának elhelyezését a következőképpen indokolta: „Életem végéhez közeledvén (szül. 1808) igyekszem némely birtokomban levő tárgyakat, melyhez életemen át kegyelet kötött, olyan helyre letéteményezni, hol még legalább egy ideig védve van a végsemmisüléstől.” Az elsőként elküldött anyag pedig nem más, mint Karacs Ferenc 1788-as debreceni diákvázlatainak új borítóval ellátott példánya, illetve a debreceni főtanodában tanult Karacs-ősök felsorolását tartalmazó papírlap. A viszontválasz gyorsan érkezhetett, ugyanis az írónő már ugyanabban a hónapban, 1884. december 26-án újabb levéllel kereste meg Géresy tanár urat. Ebben a professzor kérésére ígéretet tett, hogy elkészíti édesapja, Karacs Ferenc életrajzát, sőt ezt saját életének egyes részleteivel is ki akarta egészíteni:

„A véletlen úgy akarván, hogy Karacs Terézről is beszéljen a kora, tehát (kívánat szerint) majd magamról is közlök egyetmást. Az én angyali Arany Jánosném már úgy is évek óta sürgeti erre hű öreg barátnőjét, s ennek folytán – bevallva – már nehány fehér lapra, szép fekete tintával meg is örökítém mulandó életem nehány vonását. Majd ezt kiegészítendő szinte merész leendek parancsa szerint Debrecenbe szállítani.”

Karacs Ferenc életéből jegyzetek (Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára, R.759.2.)

Karacs Teréz néhány hónappal később, 1885. május 18-án keletkezett levele tanúskodik arról, hogy ekkorra már befejezte a Karacs Ferenc életéből írt jegyzetek címet viselő visszaemlékezését. Saját nevelőnői élményeit is ugyanebben az évben küldhette el a könyvtárnak, a kézirathoz tartozó kísérőkártyán viszont nem szerepel dátum. Ugyanezen nyárra, június 29-ére tehető az írónő hatvanéves korában készült fényképének elhelyezése is. Géresy Kálmán augusztus 31-én keltezett, egyetlen – az MTAK Kézirattárában – fennmaradt levele valószínűleg erre az adományozásra utal: „[…] itt találtam Nagysád szíves megemlékezésének és gondosságának újabb jelét, a térképet, két emléklapot és a fénykép csoportot.” A hagyatékhoz tartozik továbbá Karacs Teréz Beszélyeim című kötetének kéziratos Előszava, illetve Fáy András emlékkönyvi bejegyzése is. Ezekről viszont nem lehet tudni, hogy miként váltak az anyag részévé.

1886-ra tehát a hagyaték jelentős hányada már a debreceni főtanoda tulajdonában volt, így innentől kezdve a levelezés tárgya az anyag használhatóságára és nyilvánosságra hozatalára vonatkozott. A január 5-ei üzenetváltásból kiderül, hogy a Karacs Ferencről írott visszaemlékezésnek létezett egy másodpéldánya egy békési rokonnál, Környey Lajosnál, ám a saját életéről szóló elmélkedéseit – állományvédelmi okokból – Karacs Teréz nem óhajtotta a nagy nyilvánosság számára elérhetővé tenni:

„Én az utóbbi időben többek által lettem sürgetve egyszerű életem vázolására, annyira, hogy kénytelen voltam bevallani, mi szerint már ha csak töredékesen is irva s már le van téve a debreceni ref. főiskola anya-könyvtárba. Ennek következtében oly színű választ is kaptam Budapestről, hogy tehát majd tek. könyvtárnok urnál fognak iránta zörgetni. Hosszadalmas nem akarván lenni itt röviden csak arra kérem tek. tanár urat, hogy bölcs belátása szerint ne kívánjon eleget tenni ezen tekintetben minden kíváncsiságnak […] Hadd legyen az én benyujtott kéziratom békébe ott a hova tisztelt könyvtárnok úr helyezte […] Kéziratomra nem örök halált akarok mondani sőt a megcsonkításoktól kívánom védni. Ugye megértetett ohajtásom?”

Karacs Teréz azonban hamar változtatott az álláspontján, és már január 21-én egy másolatot kért Géresytől a hazai nőnevelésről írni kívánó Péterfy Sándor számára: „Ismételve fel vagyok szólítva életpályám vázolására, ennélfogva bátor vagyok t.urat kérni, szíveskedjék számomra lemásoltatni azon kéziratot, mely nevelői pályám tartalmazza, melyet apám életrajza átadásakor tettem le t.úrnál. A másolás árát örömmel pontosan megküldöm, mihelyt annak mennyisége tudtomra adatik.” Az 1886. március 8-án kelt utolsó levél pedig ugyancsak ezzel a kérdéssel foglalkozott: mivel a Környeynél letett példány rengeteg elírást tartalmazott, ezért Karacs Teréz feljogosította a könyvtárost arra, hogy saját belátása szerint döntsön a szöveg sorsáról. Az egész helyzet pikantériáját pedig fokozza, hogy végül hagyatékának lelőhelyét a Fővárosi Lapokban is közhírré tette:

„Én ugyan egy korábban írt levelemben arra kértem a tek. urat, hogy ha talán valaki az általam irt jegyzetek miatt terhelő kérdésekkel járulna tek. úrhoz legyen szives azokat a Környey öcsémnél letett másolatra figyelmeztetni nehogy tisztelt tanár úrnak szerezzenek alkalmatlanságot. Ezen figyelmeztetésemet most visszavonom, és teljessen t. urra bízom az ezen esetben való eljárást, föképen azért, mivel Környey öcsémnél létező másolat sok hiánnyal lévén másolva nem szeretném ha valamely irodalmi egyéniség ily alakba venné jegyzetimet kezébe. A függelék, a tartalomjegyzék, és az elöszó elhagyatott az itt levö másolatba […] De úgyis hiszem, nem fognak többé zaklatások történni ezen jegyzeteim miatt, ha történnek bölcs belátására bízom tek. tanár úrnak azt hogy miként tegyen. A tegnapi Marc 6^ki számban Fővárosi Lapokban épen ilyen kérdezősködések folytán kénytelenítettem egy nyilt levélben válaszolni több kérdésekre, az illetőket a Debreceni Könyvtárba letett életrajzra utasítván. Bocsánat ha talán ez által bajt szerzék t. tanár urnak.”

Egészen megdöbbentő az a tudatosság, ahogyan Karacs Teréz megszerkesztette, szinte megalkotta a saját hagyatékát. Néhány év alatt összegyűjtötte és megírta az anyagot, több részletben elhelyezte a debreceni kollégium könyvtárában, majd használatának feltételeit átbeszélte a könyvtárossal. Végül még arra is volt gondja, hogy a Fővárosi Lapokban nyílt levél formájában közölje szellemi örökségének lelőhelyét. A tudatos szerkesztésen kívül viszont érdemes megvizsgálni azt is, hogy mit akart ezáltal kommunikálni Karacs Teréz a kortársai, valamint az utókor számára.

Torsch Leó: Karacs Teréz 1830 körül (OSZK, Színháztörténeti és Zeneműtár. Grafikai Gyűjtemény KD 294)

Egyéni és családi identitásteremtés

Az összeállítás körülményeiből, illetve a hagyaték jellegéből adódóan arra a következtetésre juthatunk, hogy egyfajta egyéni és (helyenként) családi identitásteremtésről van szó. Felmerül tehát a kérdés, hogy pontosan milyen szerepben szerette volna láttatni magát Karacs Teréz: elsősorban nőnevelőként és honleányként, élete elején és végén írogatónőként, mindezt pedig egy erős kálvinista és felmenői révén egy (rejtett) debreceni diáktudat járta át.

Az írónő hagyatékában hangsúlyosan jelenik meg a nyilvánosság előtt is vállalt nevelőnői öntudata, és a Karacs Teréz életéből jegyzetek címet viselő visszaemlékezés szinte egésze tanítói pályájának nehézségeit tárgyalja. Honleányi kötelességeit is ezzel kötötte össze, hiszen a haza érdeke megkívánta a megfelelően képzett asszonyok jelenlétét. Eme szent célnak szentelte egész életét, ahogyan ő maga is írja: „Tett után vágytam, leánytársaim javára óhajtottam élni mióta eszmélni tudtam, mióta tanúja voltam, hogy még a haza fővárosában is mily kevés figyelem fordíttatik a leányok képzésére…” Az iskolai közeg, pályatársainak és tanítványainak közelsége azonban a hajadon Karacs Teréz számára többletjelentéssel is bírt: az otthont és a családot helyettesítette. Az OSZK Kézirattárában található bejegyzéseiből, illetve apja életrajzában elejtett szavaiból tudjuk, hogy reménytelen szerelem fűzte egy református lelkészhez, Jakab Antalhoz. (Géresy Kálmánnak írt egyik levelében édesapja barátjának fiaként hivatkozott a férfira, és a verseskötete felől érdeklődött a könyvtárostól.) Karacs soha nem ment férjhez, így a lehetőségeinek megfelelően próbálta pótolni a saját család hiányát. Sorai arról árulkodnak, hogy végül nevelőnői szerepében sikerült az anyaságot is megtalálnia: „Rombauer Luiza kisasszonnyal szaporodott családom. Ők nekem jó leányaim voltak, én nekik gondos anyjuk, s mindenkor valódi barátjuk.”

Az irodalomhoz fűződő viszonyát is elsősorban a neveléssel kapcsolatos témáknál figyelhetjük meg. Életrajzában „beszélyírónőként” hivatkozott önmagára, aki beszélyeknek álcázva osztotta meg az olvasóközönséggel egyszerű, de jóakaratú nevelőnői eszméit. Elgondolkodásra késztet viszont az anyag egy piciny, de talán annál jelentősebb üzenettel rendelkező része: mit is keres tulajdonképpen a Karacs-hagyaték között a Beszélyeim Előszavának kézirata? Sajnos nincsen adatunk arról, hogyan került ez az egyetlen lap a többi levél közé, de ha Karacs Teréz helyezte oda, akkor valamilyen mélyebb értelmet kell keresnünk mögötte. A szöveg maga is sok mindent elárul a szerzőjéről: egy olyan könyv megjelenését harangozza be, mely Karacs életének egyik utolsó öröme lehet. A kötetről tudjuk, hogy Jámbor Lajos gondozásában látott napvilágot 1889-ben, ám a bevezető szavai ismét Karacs Teréz tudatos szerkesztéséről vallanak. Hagyatékot – ez esetben irodalmit – készített most is, és talán az utókor számára kívánta ezt jelezni a kézirat Debrecenbe történő elhelyezésével:

„Látszólag nagy merészséget követek el én, 82-ik évemben járó agg, midőn a magyar olvasó közönség elé akarok lépni nagyobb-részint 50 év előtt írt beszélyeim kiadásával. Nem busás remények bátorítottak és biztattak ezen lépés megtételében; sokkal jobban ismerem a magyar irodalom előhaladását, mintsem az én egyszerűségemmel hódításokra számíthatnék. Biztatóim egyedül az én jóakaróim valának, kik ujra és ujra sürgettek szétszórva megjelent s kéziratban lévő müveim együttes kiadására.” A szövegen lévő aláírást érdemes még kiemelni, ugyanis a szerző mintegy „definiálja” önmagát, ahogy a különböző szerepekkel azonosul: „Karacs Teréz; 1830-tól írogatónő, 1846-tól tanító nevelőnő s az ujabbi időben ismét írogatónő”.

A hagyaték egészét egyébként a szülőktől örökölt nagyon erős kálvinista öntudat járja át, amely összekapcsolódik egyfajta látens debreceni diáktudattal is. Nem véletlen ugyanis, hogy Karacs a „kálvinista Róma” szellemi központjának számító főtanodában helyezte el örökségét. Fontosnak tartotta, hogy egy papírlapon külön is jelezze az iskolához fűződő kapcsolatát: nyolc felmenője – dédapja, szépapja, nagyapja, apja, két nagybátyja, nagyanyja nővérének férje és annak fia – kollégiumi múlttal dicsekedhetett. Őket a világosság terjesztésének fáradhatatlan munkásainak tartotta, de Géresynek írt levelében színt is vallott debreceni diáköntudatáról: „Szent azon hely nekem, honnan merítették őseim tudományukat a tőlök én ötödik ízük nyertem lelkem müveltségét.” Karacs apjáról írt életrajzában hosszan sorolta még a házukba érkező egykori diáktársak nevét, továbbá kimerítő részletességgel ecsetelte apjának a pesti helvét egyház megalapításánál betöltött szerepét.

A Debreceni Kollégiumban tanuló Karacs-ősök (Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára, R759. 4-5.)

Teréz életmódja is magán hordozta vallási hovatartozásának és elköteleződésének jegyeit, bár ez inkább áttételesen jelenik meg a hagyaték szövegeiben. Anyjuk munkavégzésre nevelte lányait, így Teréz értett a fehérneművarráshoz, csipkefodrozáshoz és horgoláshoz, ami nála egy nagyon erős – szinte már puritán – öltözködéssel is párosult:

„Nem voltam soha fényüzés hajhász, sőt nővéreim tréfásan cínikusnak gúnyoltak, anyám pedig nem ritkán mondá: »Ez a Teréz valódi vén papnénak való ízléssel öltözik.« Pedig mindig tiszta csinos voltam, de fodrot, csipkét, tollal töltött alszoknyát, krinolint nem viseltem, azaz alakom díszítésére, vagy hiányai fedezésére, a – koronkéént változó divatkelléket – soha nem használtam. Én mindig nagyon meg voltam elégedve a természettöl nyert külsömmel.”

Karacs egész életében egyszerű életvitelt folytatott szigorú anyagi beosztással, tanítványai és iskolája érdekében többször saját magától vonta meg a „fényűzést”. Kálvinista öntudata legszebb példájának azonban talán az az eset tekinthető, amikor a Coburg-Koháry Ágoston herceg és neje által felajánlott nevelőnői állást azon indokkal utasította el, hogy a legkatolikusabb francia király leánya úgysem fogadhatja el a legprotestánsabb Karacs Terézt.

Karacs Teréz (Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára, R759. 4-5.)

Karacs Teréz önvallomását és egész hagyatékát (részben) a kortársak kérésére készítette el, ám elsősorban az utókornak szánta őket. Tudatában volt életének és munkásságának társadalmi, valamint történelmi jelentőségével, ezért igyekezett családjának és életpályájának emlékeit minél hűebben rekonstruálni és megőrizni. Sáfrán Györgyi Karacs Teréz Békésen című művében a következőképpen utalt erre: „Ismeretes, Karacs Teréz mennyire tudatában volt annak, hogy emlékei nem egyéni, családi emlékek csupán, hanem a hazai művelődéstörténetünk komoly értékei. Ma is példamutató az a gondosság és hozzáértés, amivel azokat nemcsak őrizte, hanem ahogy egy részüket közgyűjteményekben el is helyezte.” A debreceni hagyatékon keresztül egy nem mindennapi nő képe tárul elénk: a pezsgő szellemi közegben felnövő, hajadonon maradt nevelőnő és írónő, aki családját végül tanártársaiban és tanítványaiban találta meg.

*

A cikk a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban megvalósuló NKFIH Tudományos Mecenatúra Katt(anj) a tudományra! (MEC-N140829) projekt keretében készült.